Imádtam Leonnal énekelni, annyira összekapcsolódtunk az ének alatt. Egy pillantásból értettük egymást. Nagyon élveztem, a közönség táncolt és tapsolt. De miután befejeztük szétszóródtunk, és Leon még csak oda se jött hozzám. Nem akartam egyedül lenni úgyhogy megkerestem Francescát. Ahogy a lépcsőn felfelé mentem, valami borzasztó történt, ami miatt nagyon széggyeltem magam: megláttam Leont és.... megbotlottam. Megbotlottam a bokám kibicsaklott és leesett a cipőm.
Ez mind egyszerre! Leon megpróbálta elkapni a cipőmet, ami gurult lefelé a lépcsőn, de kicsúszott a kezéből. A lábbeli csak gurul és gurult tovább, én meg azt éreztem, hogy én vagyok Hamupipőke és Leon az én hercegem. És teljen más dolog történ a cipőm egy fiú kezébe esett, aki egy herceghez illően pillantott rám. Leon pedig csúnyán nézett rá.
És az a titokzatos fiú elkezdett nekem jópofizni. Ez aztán nem volt álomba való jelenet.
-A cipő az a tied? Ó már értem te vagy Hamupipőke?-kérdezte Leontól mintha vicces lenne.
-Te ne legyél féltékeny ez nem a te méreted!Add ide ha nem akarod, hogy sütőtökké változtassalak.
De a fiú fojtatta a hülyeségeit, tett valami megjegyzést Leonra, mert egy nyolcvanas éveki paróka volt rajta. És én elnevettem magam. Azt hiszem ez bántotta Leont legjobban.
-Ha ennyire szórakosztatónak találó, akkor magadra hagylak ezzel a bohóccal.- mondta Leon. Utána akartam menni, de nem tudtam, mert vissza kellet tőle szereznem a cipőmet.
.jpg)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése